Azt magyarázzátok el nekem, hogy van az, hogy valakiről minden kikerülő információt meghamisítanak

Ha ezt nem tudjátok elmagyarázni, akkor azt mondjátok meg, hogy miként akadhat olyan nagykorú, cselekvőképes ember, aki mindezt elhiszi.

Zárójelenete mégis hamis: soha nem lázadtunk fel a hazugság, az elnyomás ellen. A hazai iskolarendszer fogaskerekei kíméletlenül megtörik a lelkeket.
„Kedves és erős film az Oscar-díjas Mindenki. Benne van valamennyi keserű tapasztalatunk a velejéig romlott, és a romlást nemzedékről nemzedékre terjesztő magyar iskolarendszerről, benne van minden nyomasztó élményünk erről a sikert elvtelenül hajszoló, nyomorult társadalomról. Benne vannak a hazugságaink, benne van a képmutatásunk, benne van az, ahogy magunkhoz deformáljuk a gyermekeinket, benne van az elismerés iránti olthatatlan éhségünk, s főleg benne van az, ahogy a kórusversenyek, a Pisa-tesztek, a memoriterek és a csillogó aranyérmek hajszolása közben épp arról felejtkezünk el, amiről a legkevésbé kellene: elfelejtjük megengedni, hogy felnőjön köztünk egy egészséges pszichéjű, szolidáris és boldog nemzedék.
A film katartikusnak szánt zárójelenete mégis hamis. A hazai iskolarendszerben nevelkedtem, és tanúsíthatom: soha nem lázadtunk fel a hazugság, az elnyomás, a morál nélküli autoritás elnyomó erői ellen. S ha közülünk egy-egy diák időről időre ki is lépett a sorból, az ellenállás soha nem volt – nem lehetett – olyan kollektív és szolidáris, ahogy azt a Mindenki végén látjuk. A hazai iskolarendszer fogaskerekei kíméletlenül megtörik a lelkeket, nincsenek dicsőséges pillanatok, amikor a gyerekek vállt vállnak vetve kivívják a maguk igazát. Büszkék lehetnénk, ha ez a film akár a tegnapi, akár a mai magyar nemzedékről szólna. Akkor volna még remény.”